Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Áldott, békés megemlékezést kívánok Mindenkinek!

2014.03.15


 

petofi.jpg

 

Wass Albert : Emlékezés egy régi márciusra

                                       Az erdőszélen hóvirág fehérlett.               
                                                                                   
Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha.
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek.                      
                         
A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt valamiért.

A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul:
„Édesanyám! Mi a szabadság?”

A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte:
„Amikor hazajönnek a katonák, fiam”

Ó, hóvirágos régi március…!
Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!”
Voltunk azóta hősök mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták…?
S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek:
„Édesapám, mi a szabadság…?”

Ó, hóvirágos régi Március…
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen:
fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian.

Bajorerdő, 1947.        
        
 

ps-a-szabadsaghoz.jpg

 
 


Ábrányi Emil : MÁRCIUS TIZENÖTÖDIKÉN


I.

Minden napot megáldjon a teremtő,
Melyben nem ér bennünket semmi rossz,
De azt legjobban - mind a két kezével -
Mely téged, nagy nap, nékünk visszahoz;
Igaz, hogy már csak emlék vagy. Letüntél,
És helyedet rég elfoglalta más.
De ami szent, idő nem árthat annak:
Vallássá lesz, mint a feltámadás.

Forró lelkekből fölcsapott az érzés,
S a bús országot fény ragyogta be;
Önként fakadt föl, mint ahogy tavasszal
Virágot hajt a föld meleg szive.
Erőszak nem dúlt, bíbor vér nem ömlött,
Tűz nem rombolt békés házfödelet:
Nem lángolt más, csupán a mámor pírja,
Mint hajnalfény az ébredők felett.

Szabadság napja volt e nap, sugárzó
Tört láncokon s eggyé forrt szíveken!
A napnak is van foltja, ámde abban
Nem volt mocsoknak egy paránya sem.
Megváltozott mintegy varázsütésre
Az addig önző, törpelelkü kor;
Emelkedett mindenki: félistenné
Vált a nemes, - és polgárrá a pór!

Amit ma tán sokan nem értenek már,
Vagy nem hisznek, megtörtént a csoda:
Nem volt különbség gazdag és szegény közt,
Együtt örült kunyhó és palota.
Mint a keresztség első századában
Minden hivő egymás testvére lett:
Nálunk is! Azt Jézus müvelte és ezt
Másik megváltónk: a honszeretet!

Szép március! Ihlesd meg a szivünket,
Szabadságoddal hadd legyen tele!
Reszkessen át valónkon, mint a napfény,
Mint ibolyáid édes fűszere.
Sértés, viszály, gyűlölködés ne bántson.
S ha van sebünk, mely fájó tűzzel ég,
Takarjuk azt el! Egy-egy ölelő kar
Hadd fogja át, mint élő kötelék!

Mindaz, mi szép volt és fenséges akkor,
Lelkünkre hasson és emelje föl!
Igy látva minket, még az ellenség is
- Egy percre bár - feledje, hogy gyülöl.
Tanulja meg tisztelni nemzetünket,
Népünk előtt emeljen kalapot.
Testvéri láncban, jertek, ünnepeljük
E legdicsőbb, e fényes, nagy napot!


II.

Nincsen ott örök tél, hol nap heve lángol;
Hosszú fagy fölenged izzó sugarától,
S koszorúját hozza rózsás kikelet.
Csüggeteg lemondás örökös, zord rabja
Nem lehet a szív sem, - míg szabadság napja -
Visszatérsz: ragyogni nemzetünk felett!

Róma rabszolgái egy napot megűltek
Lánctalan vígsággal: lakomára gyűltek
S a gyönyört, a mámort itták szabadon,
Aljas napi gondot, rút viszályt feledve:
Igy merül a lelkünk emlékezetedbe,
S álmodunk nagyságról a Te napodon!

Az idő mély tenger: a jogos, a téves,
A nagy és a hitvány egyaránt belé vesz,
Buborékként pattog élet, esemény...
De te úgy állsz benne, mint a gránit-szikla,
És magányos sasként száll föl csúcsaidra
Egy-egy hozzád méltó sóhaj vagy remény!

Te, ki láttad folyni Caesar gőgös vérét,
S két táborba verted Róma szenvedélyét:
Testvérré te tetted a pártos magyart.
Tetszhalott egysége új tettekre éledt,
És a végromlásban még erősebbé lett,
Tömörebb a láncnál, mely húsába mart!

Soha föl nem támad Magyarország népe,
Ha te akkor nem vetsz lángot a szivébe,
Hogy a Golgothán is védje igazát.
Szent lélek szállott így az apostolokra...
Ki honáért nem halt, vándor-botját fogta,
És hirdette buzgón, híven a hazát!

Európa bámult a maroknyi népen,
Mely hőssé lett harcán, naggyá börtönében,
S hóditott gyászával, amikor bukott.
Győzőjét, bakóit nyíltan megvetette,
De a bujdosókat vállaira vette,
S meghordozta büszkén Kelet és Nyugot.

Nagy idők nagy napja! Megbecsűljünk téged,
Mint a legtündöklőbb, legdrágább emléket,
Mely a multból intő például maradt.
Valahányszor jössz a tavaszodó évvel,
Úgy köszöntsünk téged, lelkünk gyönyörével,
Mint a tűzimádó a napsugarat!

Legyen a magas hit új feltámadása
Az a kor, mely most jön! Lelkesedve lássa
Márciusnak egy új, még szebb iduszát!
Ami most csak emlék, legyen újra tetté,
Tavaszi viharrá, üde fergeteggé,
Mely tisztítva száguld a világon át!

 

isten.jpg